Egész úton hazafelé

csak hangosan gondolkodom

A nemzeti romantika ünnepe

2012. március 14. 22:40 - TBP

Nemzeti ünnepünk alkalmából politikusaink és közéleti szereplőink már megkezdték a szokásos "mit üzen nekünk március 15-e" című ünnep (át)értelmezéseiket. Olvasva az ünnep közeledtével szaporodó (blog) bejegyzéseket, egyre erősödött bennem az érzés: ezzel a március 15-ével sem nagyon tudunk mit kezdeni, annyiszor értelmezték, és átértelmezték ezt nekünk.

Igazság szerint nagyon egyet értek azokkal, akiknek elege van az átpolitizáltságból. Bár tulajdonképpen, ha szigorúan a tényeket nézzük azzal a bizonyos 1848-as nappal kapcsolatban, akkor gyorsan kiderül, hogy március 15-e csak a nemzet romantikus emlékezetében jelentős nap, csak a jelképekhez betegesen ragaszkodó aktuálpolitika emeli "ünneppé", valójában semmi köze sem a szabadság(harc)hoz, sem a nemzeti összefogáshoz. Vagyis tipikus magyar jelenség: büszkék vagyunk rá, és az emlékezet megszépíti, pedig nem is úgy történt...

De haladjunk sorjában!

Az Európán 1848. januárjától végigvonuló forradalmi hullám Bécset előbb elérte, mint Pest-Budát, úgyhogy nem igazán beszélhetünk magyarok kezdeményezte „felkelésről”. Palermo január 12, Nápoly január 27, Párizs február 23, Bécs március 13. – ezek a megmozdulások mind megelőzték a pestit. A Pozsonyban ülésező (ez is megérne egy posztot J) országgyűlés már 13-án küldöttséget indít Bécsbe (Batthyány Lajossal az élén), hogy a magyar alkotmányosság visszaállítását és önálló magyar kormány felállítását kérjék az uralkodótól. A pesti tüntetés nem osztott, nem szorzott. Vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy nem tett hozzá ahhoz, hogy március 17-én az uralkodó István főherceget Magyarország nádorává, a nádor Batthyány Lajost miniszterelnökké nevezze ki. A kormány tagjai: Szemere Bertalan, Deák Ferenc, Mészáros Lázár, Eötvös József, Kossuth Lajos, Klauzál Gábor, Széchenyi István, Eszterházy Pál. Valamennyien 10-20 éve a közéletben működő, a magyar érdekeket képviselő politikusok. Az uralkodó az ország területén állomásozó cs. és kir. csapatokat a magyar kormány alá rendeli (!!!), és felesketik őket a magyar alkotmányra. Engedélyezik, hogy a birodalom más tartományaiban állomásozó magyar alakulatok kérvényezzék haza vezénylésüket. 

 

  Az utolsó rendi országgyűlés elfogadja a jobbágyfelszabadítást és a közteherviselést, majd választásokat írnak ki a népképviseleti parlament felállítására. Mindezt a Bécsi Udvar tudtával és támogatásával. A választáson a "márciusi ifjak" (Petőfi, Jókai, Vasvári) is indulnak, valamennyien sikertelenül. (Az utcai hőzöngőknek akkor sem termett sok babér.)

 

Az, hogy az események később szerencsétlen fordulatot vettek, és 1848 szeptemberében - miután a császári-királyi trónon váltás történt - fegyveres harc kezdődött, már egy másik történet. A tény, hogy március 15-én nem volt forradalom, a nap "hősei" nem tettek semmi hősit, semmi bátrat. Ez későbbi hősiességükből és történelmi szerepükből nem von le semmit, de ideje lenne az aktuálpolitikai "szabadságharcosoknak" és "forradalmároknak" előbb történelemleckét venniük, mielőtt ráerőltetik saját nemzeti romantikájukat másokra. Szép a kurucos magyarkodó hagyomány, a nemzeti egységet létrehozó forradalom romantikus ideája, csak éppen hazug. És ma semmi esetre sem erre van szükségünk.

Sokkal helyesebb lenne az 1848 áprilisi törvényeket, vagy a Batthyány-kormány hivatalba lépését nemzeti ünneppé tenni. Jobban kifejezné 1848-49. szellemiségét, örökségét.

Vagy még inkább 1848-49. beteljesülését: a Kiegyezést.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://egeszuton.blog.hu/api/trackback/id/tr924317202

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.