Egész úton hazafelé

csak hangosan gondolkodom

Pedagógus élet - nem pálya

2013. február 07. 10:54 - TBP

 „A kultúrpolitikának egyik sarkalatos elve, hogy minden várostípusnak megfelelő iskolafajtát kell adni. A falunak a népiskola, a kisvárosnak a polgári iskola, a középvárosnak a középiskolák különféle fajtája jár ki, igazi nagyváros pedig bajosan képzelhető el főiskolák, különösen egyetem nélkül.”

(Klebelsberg Kunó, 1922.)

A magyar oktatási rendszer átalakításától hangos a közbeszéd hónapok óta. Dobálóznak számokkal, intézményekkel, elvekkel, de csak kevesen érintik a lényeget (például itt és itt).

Nézzük csak, kik is azok a „pedagógusok”: a bölcsődei gondozók, dadusok, az óvónők, az általános iskolai tanítók, általános iskolai tanárok, középiskolai tanárok, szakiskolai szakoktatók, gyógypedagógusok, iskolai logopédusok, szabadidő szervezők, főiskolai és egyetemi tanársegédek, adjunktusok, docensek, doktori iskolák professzorai, mérnöktanárok, gyakorlati oktatók, pedagógiai asszisztensek…

Ezek az emberek családi napközikben, bölcsődékben, óvodákban, általános- és középiskolákban (4-6-8 osztályos gimnáziumokban), integrált szakképzőkben, szakközépiskolában, általános művelődési központokban, pedagógiai szakszolgálatoknál, képességvizsgáló bizottságokban, felsőoktatási intézményekben, kutatóintézetekben, gazdasági társaságoknál végzik munkájukat. Munkahelyük lehet állami, állami-önkormányzati, egyházi, alapítványi, kisebbségi/nemzetiségi önkormányzati, vagy magán fenntartású.

Nagyjából ők a „pedagógus társadalom”. Őket próbálja most „államosítani” pártunk-kormányunk.

A lépés jól illeszkedik az eddigi irányvonalba. A köztisztviselőkből kormánytisztviselők lettek, csak hogy mindenki értse, nem a köz(össég) ügyeit intézi a közhivatalnok, hanem a kormány utasításait hajtja végre a kormánylakáj. Az államapparátusban újraépült a feudális hűbéri rendszer, most az oktatáson a sor. A „Jó állam” koncepciója mögött egy tekintélyelvű, centralizált, alkotmányos monarchia képe rajzolódik ki, ami bár nem áll távol történelmi hagyományainktól, de a XXI. századi Európában azért anakronizmus. Ahogy az egész oktatás átalakítás koncepciója is az.

Amikor 2008-ban Hiller István, akkori oktatási miniszter felajánlotta, hogy az állam átveszi a bajba jutott önkormányzatok oktatási intézményeit, a Fidesz farkast kiáltott. Volt akkor szó államosításról (tsz-esítésről), helyi önrendelkezés korlátozásáról, intézményi autonómia korlátozásáról. Most mi van?

Önmagában nem ördögtől való az oktatás átszervezése, de ami most zajlik, az esztelenség, nem átalakítás.

  

"Emelni kell a magyar dolgozó tömegek értelmi színvonalát [...] és szisztematikusan nevelni kell minden téren elsőrangú szakembereket, akiknek az a hivatásuk, hogy közgazdasági vezérkara legyenek a magyar termelésnek. Nem elegendő, ha a nép megtanul egy picit írni, egy picit olvasni, egy picit számolni. A pusztán elemi ismeretek félműveltsége rosszabb a teljes tudatlanságnál.”

   (Klebelsberg Kunó, 1927.)

 

Például kimondottan hasznos és üdvös a 3 éves kortól kötelező óvodáztatás. Ez az egyik legjobb módja a szocializációs hátrányok leküzdésének, minél előbb integrálni a leszakadó társadalmi csoportok gyermekeit. Csakhogy ez a törekvés az alsó fokú iskolában azonnal meg is szakad. Ahhoz, hogy a hátránnyal érkezők felzárkózzanak, az egész alsó tagozaton átívelő felzárkóztató és tehetséggondozó programokra van szükség már a tanterv szintjén. Itt kell hangsúlyt kapnia a készség és képességfejlesztésnek, ehhez minden iskolába iskolaorvos, iskolapszichológus, logopédus, gyógytestnevelő, és lelkes, szakmáját elhivatottan művelő és gyerek centrikus pedagógusokra van szükség. Ez pedig pénzbe kerül, rengeteg pénzbe, ami persze nincs betervezve a rendszerbe. Arról nem beszélve, hogy a nyugati határszélen már azért van gyerekhiány az alsó fokú oktatásban, mert a szomszéd országban dolgozó, ott adózó szülők a gyerekeiket is viszik ingázni. A túloldalon pedig magyar anyanyelvű tanárok tanítják őket magyarul (is) a tananyagra, mert a sógorok legszegényebb tartománya hosszabb távon profitál a jelenségből, és ezért (pénzt)áldozni is hajlandók.

A középfokú oktatás drámai indikátora az átalakításnak. Gimnáziumi osztályok tűntek és tűnnek el a semmiben: már az előző (2012-2013. évre vonatkozó) felsőoktatási keretszám szűkítés is 20-25%-os csökkenést hozott a felvételiken, az idei adatok ennél is rémisztőbbek. Év végén tömegesen jelentkeznek át a gimnáziumokból a szakképzőkbe, mert elérhetetlenné vált a felsőoktatás sokak számára. Hiszen a gimnáziumot többnyire a továbbtanulás szándékával választották a fiatalok. (Ha szakképzésben tanul, és nem bukik meg, akár a minimálbért elérő ösztöndíjat is kaphat vö: felsőoktatási ösztöndíj, illetve Felsőoktatás vagy szakképzés). Vagyis már egy éve elvesztette jövendő hallgatóinak 20-25%-át a magyar felsőoktatás, és még nincs vége.

 A szakképzők folyamatosa présben vannak. Több lépcsőben létrehozták a Térségi Integrált Szakképző Központokat, akik majd megoldják a magyar gazdaság munkaerő gondjait. Ennek abszurditásáról korábban már írtam. Itt csak annyit idéznék:

„Csak hogy jól értsük: a kormány, miután az általános iskolai ismeretanyag elsajátítását 100%-nak veszi, (ami ugye azért is nonszensz, mert nem mindenki kitűnővel kerül ki onnan), a szakiskolákban bevezetett duális képzés (30% elmélet, 70% gyakorlat, ettől duális) során elegendőnek tart heti 12, írd és mondd: tizenkettő közismereti órát. Lefordítom (nem vicc, tanterv!): 5 óra testnevelés, 3 óra idegen nyelv (sic!!!), 1 óra osztályfőnöki, a maradék 3 óra a többi tantárgy (magyar nyelv- és irodalom, matematika, földrajz, biológia, kémia, fizika, történelem, informatika stb.) Nem, nem tantárgyanként, ÖSSZESEN!”

  

„Önálló gondolkozásra hajló demokratikus korunkban pusztán hatalmi szóval, a tanterv, a tantárgyak autokratikus előírásával a kérdést eldönteni nem lehet.”

(Klebelsberg Kunó; 1924. Nemzeti Újság)

A mai 14-15 évesek (szülei) sokszor már fél szemmel a nyugati országok munkaerő-piacára tekintve választanak iskolát: minél előbb szakmát és nyelvtudást szerezni, aztán irány a Nyugat!

Az pedig csak hab a tortán, hogy a leszállított tankötelezettség következtében 17 éves szakmai végzettségű munkavállalók kerülnek ki a munkaerő-piacra, akik fogadását a legújabb Munka Törvénykönyve (2012. évi I. tv.) iszonyatosan megnehezíti. Hol tud elhelyezkedni egy „szakmunkás”? Ha nem egyéni vállalkozó, akkor az ipari szektorban, a termelésben, a termék-előállító üzemekben. Ezek nagyrészt folyamatos, többműszakos munkarendben dolgoznak. Csakhogy a 18 év alatti munkavállaló csak és kizárólag reggel 6 és este 22 óra közt vehető igénybe munkára. Napi munkaideje a 8 órát, heti munkaideje a 40 órát nem haladhatja meg, számára 45 perc munkaközi szünetet kell biztosítani. Nem vehető igénybe túlmunkára, rendkívüli munkavégzésre sem kötelezhető, veszélyes munkakörben nem alkalmazható. Valamint munkáját rugalmas és egyenlőtlen beosztásban sem végezheti. Vagyis aki ezt a rendelkezést kitalálta (gondolom, Demján Úr most csuklik erősen), nyilván tökéletesen végiggondolta, mennyire életszerű, hogy ezek a gyerekek (mert azok, nem igazi munkavállalók, azért ezt lássuk be) tömegével tudnak majd elhelyezkedni a magyarországi iparvállalatoknál.

 

„A középiskolának az általános műveltség mai fogalmához képest természetesen gondot kell fordítania a természettudományi ismeretek közlésére is, de miként a többi tárgyaknál, itt sem az adattömeg elsajátítását, az ifjú értelmét meghaladó elméletek és meddő levezetések betanulását követeljük, hanem segítsük elő a tanuló általános természetismereti tájékozódását, fejlesszük a természettudomány iránti fogékonyságát és fordítsunk nagy gondot a természeti jelenségeknek és természettudományi elveknek a nemzet gyakorlati gazdasági életével való összefüggéseinek megvilágítására.”

(Hóman Bálint; 1934. évi 11. törvény a középiskolákról)

    

A felsőoktatás problémája már 1995 óta téma, és megnyugtató megoldás ma sincs rá. Még Magyar Bálint kezdte a felsőoktatási integrációval, a 2000 forintos tandíjjal, aztán ezt Pokorni folytatta a diákhitellel. És itt visszautalnék az elején citált „pedagógus társadalomra”: Magyar Bálint egységes, egyetemi szintű tanárképzést akart, Pokorni alatt a vidéki pedagógusképzők elhagyták nevükből az „óvó-tanító-tanárképző” meghatározást (Sopron, Szombathely, Eger, Nyíregyháza, Szeged, Pécs, az egyetlen gyógypedagógiai képző, a Bárczy az ELTE kara lett). A pedagógusképzők ez évek alatt önálló intézményből karokká váltak, aztán egyetemi rangért versengtek csak csupán a magasabb finanszírozás reményében és a megmaradásért vívott évtizedes harc következtében. Közben a pedagógusképzés színvonala – tisztelet a kevés kivételnek – egyre lejjebb került, amiben nyilván az is közrejátszott, hogy többnyire az jelentkezett ilyen intézménybe, akinek esze ágában sem volt oktatóvá válni, csak egy jó alapdiplomát akart.

Lehet tandíjazni, lehet. Csak előbb valódi ösztöndíj-rendszert (amint a neve is mutatja: ösztönző díj!) kellene kialakítani. Javítani kellene a 30%-os kollégiumi ellátottságon, hogy ne albérletre menjen el a hallgatók és családjaik minden pénze. Meg korszerű oktatási segédanyagokra, tankönyvekre. Megmosolyogtató, hogy azt állítják, eddig ingyen tanulhattak a hallgatók. Ez súlyos tévedés. Képzési hozzájárulás, költségtérítés eddig is létezett, ahogy vizsgadíjak is voltak, vannak. Nem beszélve a tankönyvekről: egy félévben 12-20 tárgyat kell a kreditek miatt felvenni, a legolcsóbb tankönyvek 6-8 ezer forintba kerülnek, és tantárgyanként 2-3 kell belőlük, ezen felül kell még jegyzeteket venni vagy fénymásolni. Ez utóbbi sem olcsó már. Szóval eddig is akár havi százezerbe is fájt egy egyetemista egy családnak, ezt tetézi most a tandíj. Ezzel szemben áll az egyébként – mondjuk 4,5-ös átlagot tekintve - a minimálbér kb. 20%-át elérő ösztöndíj (bár ez intézményenként változik) meg a szociális alapon járó csekély támogatások.

A doktori iskolák kaotikus világát pedig mi szemléltetné jobban, mint Schmitt és Semjén plagizálása, az ügyek kezelése, és következménye.

 

„A kis nemzeteknek gazdálkodniuk kell erőikkel és nyilvános gyűjteményeiktől meg kell kívánniok, hogy bizonyos mértékben a kutatóintézetek feladatait is magukra vállalják. Az egyetemek és a tudományos akadémiák fejlődése arra tanít bennünket, hogy a magas kultúra igazgatásának klasszikus formája nem a bürokrácia, hanem az autonómia, ami természetesen nem zárja ki azt, hogy erős egyéniségek az adott korlátokon belül is megtermékenyítő befolyást ne gyakoroljanak.”

(Klebelsberg Kunó, 1925.)

    

 És akkor a felnőttképzésről és a nyelviskolákról még nem is beszéltünk.

Szembe megyünk saját érdekeinkkel, és nem mellesleg az Európai Unió (aminek mi is tagjai vagyunk, nem kibicek) alapvető érdekeivel és elképzeléseivel. A Bolognai folyamat, a LLL (LifeLong Learning – élethosszig tartó tanulás) arra a megállapításra épül, hogy a versenyképesség fenntartása (kialakítása), a gyorsan változó világ megköveteli a folyamatos ön- és továbbképzést. Profánul úgy is mondhatnánk, hogy a mai ember „7 évente szakmát vált”. Ehhez széles látókör, biztos alaptudás, az információszerzés képessége, a tanulás igénye elengedhetetlen. Ahogy az alap készségek és képességek biztos alkalmazása is. (Most ugye épp visszalépünk a „képességfejlesztő” oktatásból a „lexikális”, „poroszos” oktatásba. Bravó! Kulcskompetenciák az Európa Tanács meghatározása szerint: anyanyelven történő kommunikáció; idegen nyelven folytatott kommunikáció; matematikai kompetencia és alapvető kompetenciák a természet- és műszaki tudományok terén; digitális kompetencia; a tanulás elsajátítása; szociális és állampolgári kompetenciák; kezdeményezőkészség és vállalkozói kompetencia; kulturális tudatosság és kifejezőkészség.)

Ebből a mai magyar oktatás semmit sem képes biztosítani, szigorúan fiskális megfontolásokból a jövő felélése zajlik rohamtempóban. Mi lesz a megoldás? Röghöz kötik a 6 éveseket is?

Persze nem mehetünk el szó nélkül a „pedagógus béremelés” ügye mellett sem. Vagy, ahogy flancosan hívják: életpálya-modell. Alapvetően tisztázzuk: a közszférában 2006. óta senki sem részesült átfogó bérrendezésben. Sőt! Az új adórendszer pedig tovább torzította a viszonyokat (pl.: aki családi adókedvezményre jogosult, az nem kaphat bérkompenzációt, vagyis a gyerekeseket bünteti a magát a családok nagy barátjának hirdető kormány).

Szögezzük le: alapvetően blöffnek érzem a kormány terveit. Nem átgondolt, nincs rá fedezet, csupán (újra)választási akció. De ha és amennyiben megvalósul, akkor sem nevezhető béremelésnek: a 2006 óta tartó bérbefagyasztás kompenzálására sem elég a betervezett összeg, tehát bérrendezésnek, bérkorrekciónak is csak nagy jóindulattal nevezhető. Caffetéria, könyvpénz, ruhapénz már csak a gazdag budai kerületekben volt, vidéken már régen nincs.

Az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy effajta bérrendezésre szorulnának a nővérek, mentősök, földhivatali és okmányirodai dolgozók, a rendvédelmisek, és szinte valamennyi államigazgatási szerv dolgozói.

Az értelmes társadalmi párbeszédet ráadásul sztereotípiák torzítják. Legyen elég itt csak néhány dologra utalnom:

  • a „pedagógusnak” sincs több szabadsága, mint más munkavállalónak, csak neki megmondják, mikor veheti ki: nyáron! Szóval ne irigykedjünk. Ha hosszú hétvégét akar, elmehet fizetés nélküli szabadságra, vagy Uram bocsá’ táppénzre... (És igen, vannak ebben a szakmában is puncsosok, akik „megtehetik”, de nem ez az általános.)
  • A „pedagógus” munkaideje is heti 40 óra, nem csak bemegy és letanítja az órákat. Mert mit is csinál egy tanár? Nagy vonalakban: tantervet, tanmenetet, óravázlatot ír (igen, mert kb. évente változnak a tantárgyak nevei, az óraszámok és a követelmények, tehát ritkán lehet a tavalyit használni), tankönyvrendelést ad le, majd elszámol, órát tart (leadja az anyagot 25-30 csillógó szemű fiatalnak, természetesen differenciáltan, team munkában, egyéni fejlesztési terv szerint, amiket ő maga és kollégái együtt készítettek el), közben motivál és fegyelmez, személyes példát mutat („látod fiam, három diplomával, két nyelvvizsgával és 10 év szakmai munkával akár te is kereshetnél havi százezret…”), óraközi szünetekben ügyel a folyosók és az udvar rendjére, figyel, hogy ne dohányozzanak, igyanak és drogozzanak a fiatalok az iskolában (saját érdekében, mert ha ez előfordul, a tanárt vonják felelősségre, nem a gyereket!), korrepetál, felzárkóztató oktatást szervez és tart, statisztikákat készít (igen, mert adminisztrátorok már évek óta nincsenek), eleget tesz adatszolgáltatási kötelezettségének (fenntartónak, minisztériumnak, kamarának, hivataloknak, EUnak, intézményvezetőnek, Államkincstárnak, stb.stb.), vezeti az osztálynaplókat (személyes adatok, azok változásai, diákok egészségügyi adatai, érdemjegyek stb.), tanulmányi versenyeket szervez és/vagy részt vesz rajtuk, azokra felkészíti diákjait (szigorúan tanórán kívüli elfoglaltság keretében, sőt adott esetben hétvégén), pályázatokat ír, majd értékel és elszámol (igen, mert eddig sem volt pénz semmire, pályázni kellett, csak épp nem volt és nincs rá humánerőforrás, hát majd a tanár megcsinálja), ünnepnapokra felkészíti a diákokat, elkészíti a műsort, felügyeli az előadást (ünnepnap=munkaszüneti nap!!!), kiállításra, múzeumba, színházba viszi a diákokat, kapcsolatot tart a családsegítővel, szükség esetén a rendőrhatósággal, kihallgatásra jár, jellemzéseket készít (igen, nem olyan ritka dolog ez, ma már a lógás is büntetőjogi kategória), részt vesz intézménye egyéb munkáiban (pl.: EU pályázatok, fegyelmi bizottság, SZMK, diákönkormányzat stb. stb.), mindeközben képzi magát, hogy tudományterülete aktuális eredményeit adaptálhassa a tananyagba, önképzés útján jogi és pénzügyi ismereteket szerez, fogadóórát és szülői értekezletet tart, igyekszik képben lenni valamennyi tanítványa családi, szociális és tanulmányi helyzetével. Ha van rá lehetőség, tábort szervez, tart és felügyel. Közben felelősséget visel minden tanítványa testi és szellemi épségéért, sem fizikai sem lelki bántalmat nem okozhat diákjának, de a tanulói agressziótól csak egy jogszabályi paragrafus védi, ami lássuk be, elég sovány védelem. Munkajogilag tökéletesen védtelen, indoklás nélkül bármikor elbocsátható.
  • Nem minden „pedagógus” alkalmas a pályára. Csakhogy nem a rátermettség, a szakmai hozzáértés, az elért eredmények, az innovatív hajlam a kiválasztó elv, hanem a lojalitás, az életkor és ad absurdum a párthűség.

A pedagógiai pálya ma nem versenyképes a munkaerő-piacon. (Ahogy a közszféra sem.) Egy mérnöktanár, egy informatikai oktató, egy nyelvtanár – pont akik az aktuálisan szükséges kompetenciákat oktatnák – pedagógusként 1/5-ét keresik (keresnék), mint amennyire őket a piac (értsd: vállalati szektor) értékeli. Hiány is van belőlük. Ahogy természetismeret, matematika, kémia, fizika tanárokból is. (Bár szerintem a mindennapos testnevelés miatt testnevelőből is hiány lesz. Vagy kiskaput találnak, de akkor meg mi értelme az egésznek?)

Persze a gyerekek tanuljanak etikát és hittant. Nincs is ennél fontosabb ismeret manapság. Legalább nekik legyen fogalmuk arról, mi az erkölcs, a morál. Szükségük lehet rá.

Ma a pedagógus lét nem élet, nem pálya. Amikor párt-komisszárok jobbágyaivá teszik az oktatást végzőket, amikor egy központi emberkép-ideának kell megfeleltetni a tanulókat, amikor központi ukázok vannak szakmai egyeztetés helyett, amikor fiskális érvek mentén szerveződik az oktató-nevelő munka a pedagógiai érvek helyett, amikor a kormány érdeke számít csak a gyermek érdeke helyett, amikor megalázott, hűbéri függésbe kényszerített, létbizonytalanságban tartott, keserű emberek kénytelenek a jövő nemzedékét gondozni, akkor ez az ország nagyon nagy bajban van.

 

 

„Mindent elkövetek, hogy iskolarendszerünket úgy alakítsam át, hogy a korábban túltengő elméleti irányt az élet nagy szükségleteivel számoló gyakorlati tendencia váltsa fel. Én jól tudom azt, és e részben ne akarjanak kitanítani engem, hogy ezzel sok szépség, sőt tovább megyek, sok vonzó nemzeti tulajdonságunk is veszendőbe mehet, de amikor egy társadalmi osztály akkora megélhetési krízisben vergődik, mint Trianon után a magyar intelligencia, akkor a kultuszminiszternek nincs joga esztétizálni, hanem azt kell nyújtania a jövő nemzedéknek, amire majd az életben szüksége lesz.”

(Klebelsberg Kunó, 1930.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://egeszuton.blog.hu/api/trackback/id/tr495067138

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Bővebben az iskolákról 2013.02.07. 14:43:26

Folyton azt hallani, hogy milyen botrányos az úgynevezett iskolarendszer átalakítása, ám az ősbotrányt senki sem érinti. A tanárok sorsa Magyarországon már régóta keserű sors, a tanárok régóta visszataszító minisztériumi rendeletek által megnyomorított...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.